Karak

A finálé

Keya és Granny eldöntik, hogy biztonságos helyre juttatják Alfonzot, a bagolymedvét. Ran, a róka portált nyit, de nem tud elég nagyot, ezért Granny kicsit lezsugorítja Alfonzot, hogy átférjen. Nagyobb gondot jelent viszont az, hogy az állat nem is akar átmenni, csak áll a portálra meredve földbe gyökerezett lábakkal, és nem mozdul. A lányok próbálják húzni, tolni, noszogatni a portál felé, de hiába, pedig az idő szorít.

Furcsa zúgás hallatszódik a tető felől, Ran füle élesen mozdul. Mire mi is odafordulnánk a hang forrásához, Ran éles levegőt vesz, és tágra nyílt szemekkel, felborzolt bundával, teljes pánik üzemmódban nekirohan hátulról a bagolymedvének és a lányoknak, és óriási erőfeszítések árán gyorsan áttolja mindőjüket a portálon.

Alig pár másodperc alatt eltűnnek mindannyian a portál kavargó, színes örvénye mögött, csak Ran hipnotikusan mozgó rókafarkai lógnak még ki belőle, amikor a következő pillanatban meghasad a világ, az események pedig drámaian felgyorsulnak.

Egy vékony fekete vonal jelent meg a portál előtt, amelynek a két vége őrületes sebességgel távolodik egymástól. Egy villanás az egész, Ran portálból kiálló rókafarkai a földre hullanak, mintha szikével metszették volna le mindet egyszerre. Ugyanabban a pillanatban a portál egy fülsértő csikorgás kíséretében bezárul.

A tetőről egy nemesi ruhába öltözött, két lábon álló róka néz le, miközben lassú, de gyakorlott mozdulattal csúsztatja vissza kardját a hüvelyébe. Feketén derengő pengéje könnyedén siklik vissza a hüvelyébe, miközben Ran levágott farkai sorban egymás után elhamvadnak mellettünk a földön.

A fekete hasadék mentén a világ elkezdett szétesni, kis szigetekben távolodnak a tereptárgyak tőlünk, közöttük a fehér üresség tölti ki a teret. Az átrium darabjai hangtalanul távolodnak egymástól, mintha a világ egy kirakós lenne, amelyet most darabjaira szednek. A róka kardcsapásától a világ szövete elkezdett felbomlani, és ez láthatóan őt is meglepte, hitetlenkedve bámulja a terjedő fehérséget, miközben görcsösen markolja kardja hüvelyét. Pengéje már nem dereng feketén, csak egy sima kardnak tűnik, már amennyi látszódik a hüvelyéből kilógó részén. Sylence fejben összerakja az egyet meg az egyet, és rájön, hogy a kard mágikus lehet, és olyat csapott vele a róka a portálra, hogy szétszakította a valóság szövetét, és most talán a világok közötti térben vagyunk. Legalábbis máshogy nehéz magyarázni ezt az egyre terjedő üres fehérséget, amely a róka kardcsapása után keletkezett, és amelyben a valóság, a palota és az átrium darabjai szigetekként lebegnek.

A róka most, találkozásunk óta először megszólal. Azt mondja, hogy megbánta, hogy legutóbb elengedett minket élve. Sylence nem tudja, miről beszél. A róka bemutatkozik: ő Karak, és most pedig megöl minket.

Még végig sem tudja mondani a mondandóját, Sylence már kitalálja, mi lesz a mondat vége, és úgy dönt, hogy nem várja meg. Gyorsan mozdul, mint a villám. Köpenye alól szemmel szinte követhetetlen sebességgel felemeli szélelementál számszeríját, és egy nyílvesszőt küld Karak felé. A nyíl el is találja, átdöfi a róka ruháját, de alóla valami fura fekete massza bugyog fel, amely elnyeli a lövedék energiáját. Sylence nem vár második esélyre, teremt magának: antimágikus botjával is megcélozza Karakot, mert a fekete massza mindennek tűnik, csak természetes eredetűnek nem, és ha valóban mágikus, akkor így el lehet venni az erejét.

Élénk színű szikra pattan Sylence botjából Karak felé, de amikor eléri a rókát, akkor annak egész testét körbeveszi a fekete trutyi, olvadó csokimikulásként áll előttünk az ellenség.

Jó, hát más hatása egyelőre nem látszik azon kívül, hogy látható lett, de legalább most már tudjuk, hogy Karak egész testét egy mágikus fekete massza védi a támadásoktól.

Sylence nem várja meg az ellentámadást, kiválasztja a hozzá legközelebb eső falat (az átrium egy darabját), és fedezékbe vonul a cickánnyal. Bardasz emlékszik a régi tanácsra, ami szerint Karakot a büszkeségénél lehet jól megfogni, így hogy magára vonja Karak figyelmét, nagyon súlyos dologgal próbálkozik: odakiáltja neki, hogy "Úgy nézel ki, mint egy róka!".

Karak erre szemmel láthatóan kicsit kizökken, majd minden további nélkül azt válaszolja, hogy most majd megmutatja, hogy milyen egy róka. Határozott léptekkel megindul Zotar felé, aki egy nyitott esernyőt tart felé.

Karak meglegyinti egyik kezét, és a szemünk sarkából látjuk, hogy a mozdulat folytatásaként egy kis fekete nyílvessző röppen Zotar felé. Zotar azonban gyors, kitér a vessző elől, ami a warlock mögötti romokba csapódik, és azonnal felrobban.

Sylence, balszerencséjére pont a romok mögött gubbaszt, így elkapja a robbanás. Olvadt, izzó fémcseppek terítik be a testét, nem sok módja van védekezni. Karak ránéz Bardaszra, és kacsint egyet.

Zotar úgy dönt, hogy elég a játszadozásból, és egy Synaptic Static varázslatot hajít Karak felé, mint valami gránátot. Karak háta mögött robban fel a pszichedelikus energia, egy szempillantás alatt elnyeli őt a szivárványos, kavargó mágikus hullám. De ő, akárcsak a rosszfiúk, nem néz bele a robbanásba.

A lökéshullám a köpenyét szaggatja, de ő áll rendületlenül, ezzel felhasznált 2 legendary resistancet.

Karak teste hirtelen megremeg, egy kis gránát pottyan ki az egyik zsebéből, ami a földre érve kattan egyet. Mindenki a feje elé kapja a kezét, de semmi nem történik. Karak arcán meglepettség tükröződik, és Sylence érzi, hogy az antimágikus bot hatása elkezd szűnni. Zotar kihasználjas Karak pillanatnyi zavarát, és a biztonság kedvéért a róka felé küld egy Eldritch Blastot is, de Karak fekete massza páncéljáról úgy pattan le a warlock sötét varázslata, mintha ez lenne a dolgok természetes rendje. Zotar kifogy a lehetőségekből, ezért elfut a legközelebbi fedezékig.

Karak körbepördül a saját tengelye körül, és egy kecses, íves mozdulattal a csapat minden tagja felé dobótőrt hajít. Sylence-nek nincs ideje reagálni, de a cickány, élete során talán először, betölti saját célját: kis gépagyával kiszámítja a tőr röppályáját, felpattan, és elüti az útból a kenku felé száguldó fegyvert, ezzel megmentve gazdáját. Bardasznak viszont sajnos nincs steel defendere, neki beleáll a combjába a mágikus, mérgezett tőr.

Nincs azonban idő a fájdalomra. Bardasz visszaadja a kölcsönt, és a lábából kiálló tőrre ügyet sem vetve felhúzza íját, és kritikus találatot lő a gonosz rókára. Még el sem engedi az ideget, de érzi, tudja, hogy ez most tökéletesen be fog találni. A lövedék suhan a célja felé, de egy másodperccel később kifut Bardasz arcából a vér; elhűlve látja, hogy a Karakot burkoló fekete massza még a levegőben kinyúl a nyílvesszőért, és elkapja.

A harcos a szeme sarkából látja, hogy Karak mögött Sylence eszeveszetten mutogat a földre ejtett gránátra, és közben telepatikusan üzen a csapatnak, hogy az villanógránát lett volna, csak nem működött. Bardasz nem gondolkozik, reflexből cselekszik.

Nem a kezével céloz. Aki a kezével céloz, megfeledkezik atyja arcáról. A harcos a szemével céloz.

Nem a kezével lő, aki a kezével lő, az megfeledkezik atyja arcáról. A harcos az elméjével lő.

Nem a nyilával öl. Aki a nyilával öl, megfeledkezik atyja arcáról. A harcos a szívével öl.

De Bardasz most nem a rókát célozza, az utolsó pillanatban félrerántja íját. Nyílvesszője tökéletesen telibe találja a leejtett gránátot. Egy pukkanással óriásit villan a szerkezet.

De a rókának látszólag meg se kottyan.

Sylence úgy dönt, hogy most jött el az ideje annak, hogy megigyon egy fényfőzetet, és ahogy dönti le a torkán, támad egy ötlete. Karakot fekete trutyi védi, a sötétnek pedig az ellentéte...

A másik maradék főzetét gyorsan odadobja a cickánynak, aki ügyesen elkapja a farkával, majd fürgén eliszkol vele. Mindenki meglepetésére Karak felé rohan, de mielőtt odaérne, feldobja a levegőbe az üvegcsét. Sylence erre a pillanatra várt. Nyilával eltalálja a Karak arca elé dobott varázsitalt, egy halk csörrenés, és a fényfőzet finom permete borítja be a rókát és a cickányt. Karakot nem hatja meg a mutatvány, rezignáltan megállapítja, hogy Angela küldött minket. A kardja markolatára pillant, és elereszt egy megjegyzést, hogy "...még fél perc". Sylence ötlete nem jött be, de van még a tarsolyában.

Felemeli az antimágikus botját. Mintha csak utánozná, Karak is felemeli a kardját. Sylence botja megremeg, hirtelen óriási mennyiségű energiát nyel el. Karak meglepődésében röviden felvonyít, egy kicsit megrázta a saját kardja. Sylence kihasználja az alkalmat, ismét az antimágikus bottal próbálkozik, mire karak karjára szerelt nyílvetőkből elkezdenek kipotyogni a nyílvesszők. Káromkodik. Az jó, az nagyon jó. Amíg a sorra tönkremenő mágikus eszközeivel van elfoglalva, Sylence bevetődik Zotar mellé a fedezékbe.

Zotar figyelmét azonban valami eltereli: egy csillogó pénzérmét vesz észre a földön, Keya elhagyott pénzes szütyője mellett. Ez az az érme, amit Lilitől kaptunk a labirintusban. Amelyik sokszorozza önmagát. Zotar megbabonázva bámulja. Az érme azt kívánja, hogy valaki vegye fel a földről...

Karak Bardasz felé fordul, és emberfeletti sebességgel ott terem előtte, lecsap rá a kardjával. A harcost kemény fából faragták, cukkolja a rókát, amivel sikerül kizökkentenie annyira, hogy a második vágás elől el tudjon hajolni.

Zotar segítségül hívja a patronját ahhoz, hogy Sacred Flame-mel támadhasson, és Karak túl későn veszi észre, hogy mi készül. Szent tűz csap le az égből, a lángoszlop teljesen beborítja a rókát, de a lángok bömbölésén túl tisztán hallatszódik, ahogy Araletet szidja vonyítva, Lili patronját. Zotar megismételné a támadást, de Karak ezúttal számít rá, így van ideje arrébb vetődni a lángok elől.

Bardasznak sikerült így időt nyerni: megidézi a káosz kardját. Gyönyörűen cizellált, csinos kard materializálódik Bardasz kezében, olyan szép mintákkal, hogy belefájdul a szeme annak, aki megcsodálja. A gyönyörködés ideje azonban nem most van. A fegyvernek éppen csak sikerül alakot nyernie a semmiből, Bardasz már lendíti is az ellenség felé, és sikerül betalálnia. A harc kezdete óta először Karak arcán félelem tükröződik. Meglepi őt a támadás. A fekete trutymó elnyeli ugyan a vágás energiáját, de most talán utoljára, mert mint valami szennyes lé, erőtlenül csöpögni kezd a rókáról a fehér talajra.

Valami megváltozott.

Bardasz ismét a káosz cizellált kardját lendíti, de a lendítés íve megtörik. Karak gyors volt, nagyon gyors: távolról szúrt oda a harcosnak. Karak kezében sötéten kezd derengeni a markolat, kardja kezdi visszanyerni irtóztató, dimenziókat szaggató erejét. Visszakézből óriásit csap vele a harcos felé, de elvéti, Bardasz arrébb üti kardjával a fekete pengét.

Sylence nem akarja sokáig húzni a kardpárbajt, hiszen az idő nyilánvalóan Karaknak és a kardjának dolgozik. Előveszi a fecskendőjét, és magába szúrja; talán ez fogja megmenteni a következő halálos csapástól. De ahogy a végtelen mély zsákjában turkál, beleakad valamibe a keze. Szeme megvillan. Remény.

Egy ősöreg pergament húz elő. Furán meleg tapintású, a várakozás izgalma fűti. Ahogy Sylence lassan, óvatosan széttekeri, sötét köd kezd kavarogni a csatatér felett, abszurd kontrasztot vetítve a mindent körülvevő fehérségre. Sylence széttekerte a pergament. Szólásra nyitja a csőrét, sűrű fekete füst kavarog Karak feje felett, pernye és hamu szállingózik belőle, Sylence pedig az Eldritch Blast ősi, idegen világból származó igéjét olvassa fel földöntúli károgással a pergamenről. Minden szótagnál vakító lila fény villan a kavargó sötétségben, Sylence szemében tükröződik az átok gonosz lidércfénye. Az utolsó szótagnál masszív ibolyaszín villám csap le Karakra, akinek az egész teste felvillan, egy pillanatra világító fatörzzsé válik, ózon, égő szőr és sült hús szaga érződik a levegőben. Páncélja próbálkozott, de nem tudta elnyelni egy 20-as szintű írnok varázsának teljes erejét.

A fekete viharfelhő eltűnt, Sylence kezében elhamvadt a pergamen, Karak pedig ott áll megpörkölődött, fekete bundával egy kör alakú koromfolt közepén, nagyokat pislogva. Meglepődött, hogy életben maradt.

A csendet harapni lehet.

Sylence lassú mozdulattal előhúz egy másik pergament a zsákjából. Kezével ismét érzi azt a gonosz, nagyon gonosz örömöt, amit a scroll sugároz magából, ami alig várja már, hogy végre valaki felolvassa a sötétség rá vésett szavait. A kenku, mint az előbb, ezt a scrollt is óvatos lassúsággal tekeri szét. Karak szeme óriásira tágul, reszketni kezd. Sylence erről a tekercsről is az ősi írnok lvl20 erejű Eldritch Blast átkát olvassa fel.

A varázslat ismét egy világító fává alakítja a rókát, ahogy első alkalommal, de ezúttal szemmel láthatóan át is üti a testét.

A következő másodpercekben csend, és orrfacsaró bűz. A róka erőtlenül fekszik a koromfolt közepén, de még lélegzik. Minden levegővételnél sípol egyet. A fekete trutymója kitartóan próbálja beborítani a testét, de sikertelenül. Karak a halál kapujában van. Megrándul az egyik lába. Sylence rákiált a Command ellentmondást nem tűrő igéjével, hogy Ottmaradsz!, de Karak ellenáll, nem adja fel. Azt nyöszörgi, hogy ha megöljük, mindannyian itt ragadunk a fehér semmi közepén.

Karak teste stabilizálódik. Bardasz a torkának szegezi a Káosz Kardját, a róka ettől mozdulatlanná dermed, Bardasz pedig nekiáll átkutatni a ruházatát, a teleportáló eszközét keresi. A cickány segít neki, beoson a róka ruhája alá, de kiderül, hogy Karak egész testét csak a fekete massza veszi körül, a ruha is abból van. Mindenesetre találunk egy zsebórát, amivel alignmentet lehet állítani, találunk további villanó- és füstgránátokat. Sylence mindent pakol át egyből a zsákjába. Végül találunk egy fekete kockát is, birodalmi jelzéssel. Bardasz ráparancsol Karakra, hogy árulja el, hogy jutunk ki innen.

Zotar felszedi az érmét a földről, és odamegy ő is Karakhoz.

Epilógus

- Tipikus, soha nem ő volt a legjobb vívónk. - Nimf hangja szól, az érméből beszél. Bár mindenki tisztán hallja, Zotar Karakhoz fordul:

- Nimf üzeni, hogy még mindig nem tudsz vívni.

Karak most először reagál a sértő szavakra, egy könnycsepp csurog végig a pofaszőrén. Nyel egyet, majd megszólal.

- Ha a császárnő azt akarja, hogy legyen így, akkor legyen így.

Elárulja, hogy a fekete kockával lehet kijutni innen a fehér senki földjéről, de csak ő tudja használni.

Zotar Nimf segítségét kéri a kocka ügyében, ugyanakkor azt is megkérdezzük, hogy Karakkal mihez kezdjünk. Nimf -kicsit ellentmondásosan- azt javasolja, hogy rúgjunk bele egyet, de azért majd vigyük magunkkal. Zotar a rend kedvéért elereszt egy Vicious Mockeryt, a farka végét és a füleit pedig levágjuk, és ráapplikáljuk a cickányra, hogy azzal futkosson, végül megállapítjuk, hogy ennyi megaláztatás talán elég is lesz neki.

Egy fa jelenik meg előttünk, de kicsit ködös a képe és remeg, mintha szellemkép lenne. Az egyik ág egyik kis göcsörtje máshogy világít, mint a fa többi része, és Nimf utasítása szerint ha azt megérintjük, akkor visszajuthatunk a világunkba. Utasít minket, hogy a pénzérmét adjuk majd át Lilinek, és Karakot ne felejtsük magunkkal vinni, Angela miatt meg ne aggódjunk, a küldetését tekintsük teljesítettnek. Bardasz összekötözi a megvert rókát, Zotar pedig megérinti a fa bütykét.

A palotában találjuk magunkat, legalábbis abban a kráterben, ami az átrium helyén maradt Karak dimenziókat szaggatóan erős kardcsapása után. Túlélő rókák lézengenek a kráter körül, de halálra rémülve hátrálnak, ahogy meglátják, hogy elbántunk a vezérükkel. Karak azt mondja, hogy Lilit a nyugati szárnyban találjuk. Bardasz kihajítja őt a kráterből, nagyot puffan a peremén. Kimászik a csapat is utána. Zotar vállalja, hogy vigyáz az ártalmatlanított rókára, addig Bardasz és Sylence elmennek megkeresni Lilit.

A nyugati szárny felé haladva egy őrrel találják szembe magukat, aki teljesen elfehéredik, amikor Sylence Karak hangján szól hozzá. Az őr elárulja, hogy segíteni akar, és Nikolett elég ingerült az események miatt. Sikerül őt meggyőzni, hogy nekünk csak a bagolymedve kellett, a pusztításért Karak a felelős.

Némi futás után sikerül odaérni a nyugati szárny egyik belső udvarához, amelynek a közepén, egy terebélyes fa árnyékában Lili fekszik, látszólag alszik. Mellette, további őrök társaságában egy tetőtől talpig fekete alak ácsorog, és a fiúk már a körvonalaiból felismerik, hogy ezt az alakot vizeltük le a barlangban, amikor a tábortűzön keresztül üzenni akart nekünk. Nincs arca, de látszik, hogy minket néz. Nincs arca, de látszik, hogy eléggé dühös. A velünk lévő őr, továbbra is falfehér ábrázattal hirtelen elénk ugrik, és dadogva mesélni kezdi, hogy visszahoztuk élve Karakot.

Kiderül, hogy az alak Nikolett maga, a rókák birodalmának az egyik vezére, és valóban személyesen őt hugyoztuk le pár napja. Emberi alakot kezd ölteni, de továbbra is vöröslik a dühtől. Sylence nem bír magával, Karak hangján elereszt egy csípős megjegyzést, miszerint "Nem lett volna szükség harcra, ha tényleg jó diplomatáid lennének.", és utána egyből halálmentőt is kell dobnia, mert érzi, hogy ilyen közel még sosem járt a kampány alatt ahhoz, hogy meghaljon. Az összes tolla égnek mered a félelemtől, és a továbbiakban inkább csak simán kussol.

Nikolett kérdezi, hogy egyáltalán mit keresünk itt. Azt tudja, hogy betolakodók vagyunk, elloptuk a ruhát és a túszként tartott bagolymedvét. Eláruljuk neki, hogy mi csak Liliért jöttünk, mert Karak meg akarta ölni. Így ha lehet, beszélni szeretnénk Lilivel, és hoztunk is neki valamit.
Nikolett Commanddal parancsol Bardaszra, hogy árulja el, hogy mit hoztunk Lilinek, de Bardasz egy Nat20 erejével ellenáll a parancsnak. Majd ha Lili úgy látja jónak, megmutatja. Nikolett végül odaenged a kék hajú lányhoz.

Lili éppen ébredezik, Bardasz próbálja óvatosan keltegetni, és amíg Lili térben és időben tájékozódik, addig Nikolett a háttérben megjegyzi, hogy a többiek épségben eljutottak a barlangig, amiben a ruhákat találtuk. Mivel ez látszólag nagy tüske, nyájasan megígérjük, hogy visszaadjuk majd őket, visszatesszük őket a ládájukba, nyugodjon meg. Bardasz átnyújta Lilinek az érmét, aki amint hozzáér, egyből magához is tér, felpattan a szeme. Bardasz felsegíti. Valami megint megváltozott.

Anélkül, hogy bárki megszólalt volna, Nikolett és minden őr némán, lehajtott fejjel féltérdre ereszkedik. Lili odasétál, megérinti Nikolett vállát.

- Ügyes voltál. - mondja. Nimf hangján beszél.

- Természetesen. - válaszolja Nikolett.

Lili/Nimf felénk fordul, és azt mondja, szeretné, ha jutalmat kapnánk. A segítségünkkel sikerült a kontárkodó istenséget, - Lili patronját, Araletet - jól átverni. Sylence megnyugszik egy kissé, bár nem teljesen tiszta a helyzet, és nem is akarna istenségek közötti perpatvarban részt venni. Lili/Nimf mindenkit megnyugtat, hogy Lili vissza fogja kapni az öntudatát, de előtte lesz még egy kis elintéznivalója Angelával, mert az egész balhé az ő lelkén szárad. És ami Karakot illeti, neki is vállalnia kell a felelősséget a tetteiért.

Az aranyérmét visszaadja nekünk, majd elbúcsúzik, és egy fél pillanattal később már csak egy sima, megszokott, összezavarodott Lili áll előttünk.

Amíg Zotar is megérkezik, Nikolettnek jelezzük, hogy Angela ígért nekünk dolgokat a sikeres küldetésért cserébe. Zotar megkapja Karak teleportáló eszközét, majd minden további nélkül ki is fizet minket, Angelán meg majd később leveri. Visszaindulnánk a barlangba a többiekhez, Lili is jönni szeretne, Nikolett pedig elengedi. De ő is csatlakozna egy kis időre. Zotar út közben részletes útmutatót kap a teleportáló eszközhöz.

A barlangba érve Nikolett minden ott lévőt megfagyaszt az időben, csak hogy odamehessen Keyához, és letéphesse a ruhájáról a rangjelzéseit. Amint mindenki némán, mozdulatlanságba dermedve figyel, Nikolett halkan, de jól hallhatóan érzelmekkel telve megjegyzi, hogy a ruhák értéktelenek, de a rangjelzésekhez szentimentális érzések fűzik. A ruhákat akár meg is tarthatjuk, ha akarjuk.

Nikolett csettintésére folytatódik az idő, mindenki nagy levegőt vesz, hiszen eddig kénytelen volt visszatartani. Ami Sylencet illeti: Zotar segítségével, a Karaktól elvett berendezéssel most már képes lesz hazajutni. Sikerült a hologram-fán néhány lehetséges ágacskára szűkíteni a lehetséges világokat, csak majd ne lepődjön meg, ha ugrás után találkozik önmagával.

Keya vámpír lehet örök élettel, Granny kap egy farmot és egy Scroll of wishest, amit bölcsen felhasználhat belátása szerint. Sylence azt mondja, megszokta már a kenku-létet, szóval a kinézetét megtartaná. Ami a hazautat illeti, a többiek felé fordulva felajánlja, hogy segíthetnek megkeresni az otthonát. Ha elvétik, és bebizonyosodik, hogy mégsem oda érkeztek, akkor a következő ugrás előtt azért még mindenkit meghív egy sörre.