A szerelmes sárkány

Eldöntjük, hogy elmegyünk visszaszerezni Alfonzot, a bagolymedvét. Ez már személyes ügy, a bagolymedvénkkel senki sem baszakodhat, pláne nem tehetik ki őt egy asztal közepére. Felháborító!

Reggel van, mindenki kipihenve. Csengetünk a tűzrókának, azonnal megjelenik. Térképen megmutatjuk neki, hogy nyisson portált a Halhatatlanok Palotájához, de ne közvetlenül mellé, hanem legyünk óvatosak és távolabb, kb. fél órányi távolságra. A tűzróka próbálkozik, de láthatóan küszködni kezd a portál stabilizálásával. A portál nem teljesen oda nyílik, ahova szeretné, valami folyton eltéríti, végül azt mondja, hogy kicsit távolabb, négy órányi távolságra tudott egyet nyitni. Sylence odaadja a cickány nyakörvét Bardasznak, aki a cickánnyal a hóna alatt vállalkozik arra, hogy kipróbálja a portált.

Azonban ahogy átlép a portálon, hirtelen erős, súrló fájdalmat érez. Érzi, hogy a portál akár egy óriási éhes száj, elkezdi átszívni őt a túloldalra. Kiejti a hóna alól a cickányt, és még idejében sikerül kievickélnie az induló oldalon, ahol a csapat döbbenten nézi, hogy a cickány átszívódik a portálon, a túloldalon egyre gyorsulva pörögni kezd a saját tengelye körül, majd aranyló tűzijátékként ripityára szakad, a darabjai a földre hullanak.

A csapat némán nézi az eseményeket. Bardasz tétován visszanyújta Sylence-nek a cickány nyakörvét, de a kenku csak mereven nézi a roncsokat a portál túloldalán, amíg az be nem zárul. Sylence a róka felé fordul kérdőn, aki szemmel láthatóan ideges. Azt mondja, hogy ez klasszikus birodalmi védelem, és bár sejtette, hogy előfordulhat, ezúttal nem látta jönni. Akárhogyan is, valahogy el kell jutni a cickányhoz -legalábbis ahhoz, ami maradt belőle-, az pedig gyalog sok idő. Nyit egy portált a közeli hegyekbe, de ezúttal senki nem mer egyből átlépni rajta. Sylence felajánlja az idők kezdete óta a táskájában lévő kispárnahuzatot tesztelési célra, és kiderül, hogy a portál ezúttal biztonságos.

A csapat áthalad a portálon. A hegyek túloldalán találjuk magunkat, teljesen más a klíma és a környezet, mint korábban. A cickány roncsai talán egy napi járásra lehetnek tovább, észak felé. Mivel a túlélési ösztönei szemmel láthatóan neki a legmagasabbak, a rókát magunk elé parancsoljuk. Zotar úgy dönt, hogy a repülő szőnyegjén szétnéz a magasból, de alig ér a koronaszint fölé, furcsán gomolygó, sűrű ködben találja magát. Granny detect magic varázslata után világossá válig, hogy az a köd nem természetes képződmény.

Két fontos dolog derül ki gyors egymásutánban: a róka neve amúgy Ran, és mágiával táplálkozik. (Legutóbb, amikor az álomvilágban, a Felejtés Labirintusában találkoztunk vele, akkor ugye nem volt szabad neveket kimondani, így bemutatkozni sem volt ildomos. Bár akkor már ennek ellenére bemutatkozott, a csata hevében ignoráltuk az információt.) Megkérdezzük, meg tudná-e enni a mágikus jellegű ködöt, de nemleges a válasz. Zotar olyan magasra repül, amennyire csak tud, de a köd nem tisztul. Így hát a csapat gyalog indul a Palota irányába, kivéve Zotart, mert ő a köd ellenére ragaszkodik a repüléshez, de ahogy haladunk, a köd a koronaszinttől egyre lejjebb ereszkedik, Zotar is már csak egy méter magasan tud lebegni a szőnyeggel. Egy idő után megváltozik a táj jellege: más a fák színe, zöldebbek a törzsükön a mohák, és az is feltűnik valakinek, hogy a madarak csak mögülünk csiripelnek, előttünk csend van. Zotar szerint melegebb van előttünk, Keya viszont jó nagyot szippant a levegőbe, és megállapítja, hogy tompák a szagok, és nehéz levegőt venni. Granny állattetemeket vesz észre a földön. Ekkor eszébe jut valami, előveszi a macskáját a táskájából, amit már nagyon sok session óta elfelejtett megetetni, így az azóta már éhen pusztult. Ahogy a halott jószágot kaparja el, megjegyzi, hogy a többi csontváz mind mágikus állatoké, sima állat nincs köztük.

A közelben egy határvonalat veszünk észre a földön, amely keresztülhúzódik az erdőn. Nagyon óvatosan akarunk átmenni rajta, először Ran átlógatja az egyik mancsát a túloldalra, de a végtagját körüllengő mágikus tűz azonnal kialszik, valamiféle antimágikus mező lehet a túloldalon. Fájdalmas mordulással visszarántja a mancsát. Zotar egy Mage Handdel próbálkozik átnyúlni, de ahogy a kéz átér, azonnal el is tűnik. Granny a grimaszt varázsoló botját nyújtja át, visszahúzza, és Bardaszon próbálja ki, hogy működik-e még, vagy állandósul a varázsvesztés, ami a túloldalon éri. Bardasz grimaszol, működik a bot. Végül Granny megy előre, átlépi a vonalat, és azonnal érzi, hogy a túloldalon eltűnik minden mágiája. Bardasz keresi, hogy mi tartja fent ezt a mezőt, és észrevesz a ködös erdőben egy kis szentélyt, amiben egy kis láng pislákol, így odamegy Sylence-szel. Érdekes módon Keya holdpengéje és különleges ruhája még működik. Meglepődéssel tapasztaljuk, hogy a birodalmi varázslattal működő dolgok továbbra is működnek, a tőrök is. A rókát hátrahagyva a csapat a szentély felé veszi az irányt.

Közelről látszik, hogy az alacsony, derékig érő szentélyben egy kis lángocska pislákol, de gyertya nincs alatta, a láng a levegőben lebeg magától, fölötte félkörben valami felirat látható az oltár falára vésve, és nem érti egyikőnk sem, hogy mi van oda írva, de láthatóan valami varázsrúnák. Granny nem sokat teketóriázik, pengéjével megkarcolja a feliratot, és a láng egy apró, halk sikoly kíséretében úgy eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Érezzük, ahogy ezt követően a mágia szépen lassan visszaszivárog a területre.

Ahogy oszlani kezd a köd, Granny észrevesz egy hasonló oltárt egy kicsit odébb. Sylence iránytűjének a mutatója a cickány és az északi irány között billeg, és közben Ran is csatlakozik ismét, bár rázza egy kicsit a hideg. A jól bevált módszert követve megyünk a következő szentély felé, és ahogy szentélyről szentélyre haladunk, feltűnik, hogy egyre sűrűbben helyezkednek el egymáshoz képest. Bardasz már oda sem megy, távolról, íjjal lövi a rúnákat, a sokadiknál pedig Sylence-nek feltűnik, hogy celestial nyelven íródtak.

A cickány még legalább 3-4 óra sétára van, az idő melegszik, a köd oszladozik, de előttünk egyre erősebb az antimágikus mező. Végül a csapat egy templom-szerű képződményhez érkezik: az oltár már kapu méretű, két lánggal az oldalain, a kapu mögött pedig egy kápolna sötét vonalai magasodnak. Odabent sötét van, de Keya szerint ez illúzió. Némi óvatos vizsgálódás után Keya megjegyzi, hogy a kapu valójában egy óriási lény szája, és a kápolnában valójában egy ház méretű sárkány szendereg.

Ide profi segítség kell, így a lányok hátrébb vonulnak kikérni Ran véleményét. Ran szerint a lény egy manasárkány, legalábbis a szaga alapján. Régebben a birodalmiak gyűrűvé kicsinyítve a saját mágiájukat rejtették el vele, és szerinte ez egy fiatalabb példány. Sylence kíváncsi arra, hogy ezek a sárkányok kifejezetten birodalmi sárkányok szoktak-e lenni, és Ran azt feleli, hogy ő eddig csak birodalmiak oldalán látott ilyeneket. Mindenesetre ha vissza akarjuk kapni a mágiánkat a területen, érdemes lesz kitalálni, hogyan tudnánk ezt a példányt kíméletesen felébreszteni.

Bardasz nem tököl; bekopog a kápolna ajtaján, ami a sárkány szája. Sylence előkészít egy fényfőzetet, jószándékunk jeléül. A kopogásra a sárkány csak prüszköl egyet, és annyi, alszik tovább. Keyának eszébe jut, hogy van egy szerelmi bájitala. Fogalmunk sincs arról, hogy milyen dózisban érdemes használni a barátságos viszony kialakításához, arról meg pláne nincsen, hogy manasárkányokra hogyan hat, úgyhogy Sylence felüti a bájitalt a fényfőzetével, beleönti az egészet. Bardasz közben a sárkányt vizsgálgatja, és megállapítja, hogy szerinte nőstény, mert nem túl élénkek a színei. Az üvegcsében a szerelmi bájital és fényfőzet keveréke egy óriási szívecskévé áll össze, Bardasz kikapja Sylence kezéből az üvegcsét, és az egész tartalmát beleönti a sárkány szájába.

A sárkány nyammogni kezd, majd mocorogni, aztán pedig hatalmasra nyitja a szemét. Bardasz az első, akit észrevesz, és csak bámulja a harcost némán, áhítattal. Bardasz félszegen üdvözli őt, a sárkány pedig zavarban van, nem tudja, mi történik. Bardasz Nat20-as hatékonysággal bókol neki, az ujja köré csavarja a sárkányt. Elárulja, hogy fogva van tartva, Bardasz segítségét kéri, hogy kiszabadulhasson. Láthatóan teljesen rá van indulva a harcosra, akinek sikerül lebontani a kápolnának kinéző tákolmány a sárkány hátáról, de Keya szerint nyilvánvaló, hogy amúgy is ki tudott volna bármikor szabadulni, ha akar. Bardasz kérdésére a sárkány elárulja, hogy Emilico a neve. Bardasz a segítségét kéri az antimágikus mező megszűntetésében, és Emilico válaszol hogy tud segíteni, de valamit elhallgat. Kiderül, hogy a mező egy védelmi vonal. A tollfűlűek csak sűrű varázskörnyezetben tudnak létezni, és ő irányítja oda nekik innen a manát. De ha Bardasz arra kéri, akkor fel sem fog tűnni nekik, hogy pár napig megszűnik itt a mező. Bardasz arra kéri, így a sárkány hagyja, hogy a mágia visszatérjen a területre.

Ekkor belép a látóterébe Ran, és egyből felborzolódnak a pikkelyei, de Bardasz ismét Nat20-as hatékonysággal megnyugtatja. Romantikusan elbúcsúzik a sárkánytól, hiszen tovább kell mennünk, de megígéri Emiliconak, hogy még visszatérünk.

Ahogy továbbhaladunk, a köd elkezd ritkulni, és egyre erősödő mágiát érzünk, a sárkány tehát betartotta ígéretét. Legalábbis addig, amíg a főzet hat. Időközben letelik a szerelmi bájital hatóideje, de a mágia továbbra is megmarad, és a köd sem tér vissza, így arra következtetünk, hogy a fényfőzettel valóban sikerült kicsit felturbózni a hatását. Odaérünk a cickány darabjaihoz, Sylence összeszedi őket, de tovább kell mennünk amíg tudunk, így a repülőszőnyegen, menet közben rakja össze pajtását.

Odaérünk a palotához, körülötte egy körben hiányzik a fenyőerdő, egy kivágott fákkal szegélyezett üres sáv veszi körbe, bizonyára valamilyen védelmi mező lehet ismét. A sáv közepén egy ösvényt látunk, körbefut a Palota körül, talán egy őrjárat nyoma. Követjük, és kicsivel odébb egy őrbódét is látunk az ösvényen. Az őrséget kikerülendő, úgy döntünk, hogy légvonalban folytatjuk a Palota irányába, Bardasz egy frissen letört faágat maga elé tartva elindul, de az ösvénytől pár méternyire hirtelen bele is ütközik valami láthatatlanba. Egy átlátszó búra veszi körbe a Palotát, az a védelem. Keya megpróbálkozik egy szárazabb gallyal is, ami viszont érdekese módon simán áthatol a búrán, aminek a belső oldalán már élőlényeket látunk mászkálni, legelészni, méheket döngicsélni. Mágikusakat és mágiátlanokat egyaránt. Mivel ennyire borzasztó közel vagyunk már a célunkhoz, az őrbódé felé vesszük az irányt. Közelebb érve egy rókát látunk a bódéban ücsörögni, egy másikat távolabb, a bódé mellett pedig egy sorompót, ami minden bizonnyal a búra belsejébe nyílik. Keya láthatatlanná válik, és odaoson az őrbódé ablakához, benéz rajta.

A láthatatlanság nyilvánvalóan semmit nem ért, mert odabentről egy teljesen megdöbbent tollfülű néz vele farkasszemet, aki mellett két őr áll. Keya után a tollfülű ránéz Zotarra is, és két dolgot nem ért: hogy idekint miért van mágia a manasárkány ellenére, és hogy Zotaron miért van birodalmi egyenruha.

Zotar spontán módon, de határozottan megindul a sorompó irányába, mint aki parancsot hajt végre, és terelgeti a csapat többi tagját, akiken nincs egyenruha. A tollfülű és az őrök kirohannak a bódéból, zavartan kérdezik Zotart, hogy hova és mi járatban. Zotar a legnagyobb természetességgel, unott hangon válaszolja, hogy hozza a rabokat. A tollfülű rákérdez, hogy kinek a parancsára, mire Zotar egy pillanatnyi szünet nélkül határozottan rávágja, hogy az titkos információ. Zotar annak ellenére nagyon magabiztos, hogy a saját egyenruhájának a rangjelzésével sincs tisztában. Valójában nincs magasabb pozícióban, mint az őt felkérdező őr, csak más a pozíciójuk, de Zotar nagy magabiztossága megtéveszti az eleve zavarodott őrt, így az elhiszi a mesét a rabokról.

Elkezd felsorakozni a társaság a sorompóhoz, ám amikor Ran is megjelenik, az őr nagyon elcsoldálkozik, a többi rókakatona pedig láthatóan remegni kezd a félelemtől. Az őr hebegve elnézést kér, elmotyogja, hogy nem tudta, hogy rabokat fognak hozni, és sietve áttessékel minket a sorompón.

Ahogy átérünk a túloldalra, érezzük, ahogy töményen átjár mindent a mágia, minket is. Keya is magára ölti az egyenruhát, aminek a párja éppen Zotarra öltve segített át minket az őrségen, és amit a barlangban lévő ládából lootoltunk, ami miatt valaki annyira dühös volt, hogy túszul ejtette Alfonzot.

Egy szépen kikövezett út vezet a Palotához, néhány róka dolgozik kint a kertben, de látszólag felénk se bagóznak. Sylence iránytűje az épület egyik oldalszárnyára mutat. Odamegyünk az ahhoz legközelebb eső oldalajtóhoz, amely nyitva van. Határozottan belépünk a két egyenruhás vezetésével. A helyiség egy konyha, éppen pár róka főz bent valamit, de egyből haptákba vágják magukat, ahogy észreveszik a rangjelzéseket. A konyhán átérve egy belső udvar, egy átrium irányába jelez az iránytű. Odasüt a nap a közepére, és a csapat teljes döbbenettel nézi, hogy Alfonz, a kedvenc bagolymedve-fiókánk teljes chillben sütkérezik az udvaron, két tollfülű társaságában. Keya odacsörtet hozzájuk, egy szót sem szól, de nagyon mérgesen néz. A két tollfülű felpattan, és nem tudják, hogy mi lehet a gond, de kapásból kifogásokat keresnek. Keya egyetlen szót mond - Kifelé. A tollfülűek elhallgatnak, és sietősen távoznak. Alfonz megismeri Keyát, odamegy hozzá és megnoszogatja a csőrével, amitől Keya elérzékenyül, és élelemmel kínálja a jószágot. A tollfülűek valamit trükköztek Alfonz méreteivel, mert legutóbb az asztalra téve láttuk egy kis kalitkában, most viszont jóval nagyobb méretű, mint amit az életkora indokolna. Sőt, valójában olyan nagy lett, hogy ki sem tudnánk csempészni így az ajtón...